A rendszerváltás után, az aczéli kultúrpolitika elmúltával a nemzeti érzelmű művésztársadalom joggal hihette, hogy közeleg az idő a nemzeti ihletésű kulturális élet megteremtésére és felvirágoztatására, s teljes jóhiszeműséggel gondolhatta, hogy a régi diktatórikus korszak a maga nemzettagadó internacionalista osztályuralmával, autokrata kormányzati rendszerével, erkölcstelen életfelfogásával és marxista kultúrpolitikájával együtt végleg eltűnik. Sokan úgy érezhették, hogy új eszmék, új célok, új világfelfogások, társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai rendszerek vannak kialakulóban, és ebben az új rendben a nemzeti kultúra központi szerepet fog játszani. Hatalmasat tévedtek. Tömegesen kellett szembesülniük azzal, hogy tudásuk és tehetségük hirtelen elégtelennek, elavultnak s végzetesen alkalmatlannak minősült, miközben mások – az előző rendszer kegyeltjei és talpnyalói – óriási művészi sikereket értek el az új államideológia, a liberalizmus zászlaja alatt. Nem volt itt semmiféle rendszerváltás, mindössze annyi történt, hogy a szociáldemokratává és liberálissá vedlett kommunisták a libertariánus kozmopolitizmus égisze alatt folytatták azt a rombolást, amit korábban a proletár-internacionalizmus jegyében műveltek. A nemzeti érzelmű művészeknek a kezdeti remények után hamar rá kellett döbbenniük, hogy még az Aczél-korszak kultúrpolitikájánál is sötétebb rendszer van épülőben. A nemzeti-keresztény kultúra soha nem forgott még olyan komoly veszélyben, mint az elmúlt két évtized alatt. Számszerűen, dokumentumok bemutatásával is bizonyítható, miképpen alkalmazták a liberalizmus lassan ölő mérgeit a nemzeti érzelmű művészek ellen. A nemzeti érzelmű művész szinte egy egész világgal állt szemben. A lét legkeservesebb problémáival kellett küszködnie (sokan az éhezés határán jártak és csak a közeli rokonok, barátok támogatásának köszönhetően tudtak életben maradni), s ha ezen már túljutott (tehát sikerült valahogy egy kiszáradt kenyérhajat összekoldulnia), keresztül kellett verekednie magát a liberális kultúrdiktatúra drótsövényein és aknazárjain, s ha emberfölötti kitartásának, áldozatkészségének köszönhetően műve végre megjelenhetett, még nem érezhette magát teljes biztonságban. A látszólagos nyugalom időszakában is állandóan feje fölött lógott a liberálfasizmus Damoklész-kardja. Egy elhibázott nyilatkozat, egy meggondolatlan mondat is elég volt ahhoz, hogy valakit kiátkozzanak és egy életre ellehetetlenítsenek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzeti kultúrát az SZDSZ által irányított liberális kultúrpolitika elsorvadásra ítélte.

A halálraítélt nemzeti kultúra azonban megfellebbezte az ítéletet és szinte csodával határos bizonyítékát adta törhetetlen életerejének. A száműzött és háttérbe szorított nemzeti érzelmű művészek nyomorogtak, éheztek, fűtetlen padlásszobákban hidegtől gémberedett ujjakkal dolgoztak, mégis valami csodálatos élni akarás, lelkesedés, a jövőbe vetett hit jellemezte őket. Mi tartotta bennük a lelket? A megsejthető jövőbe és a végső igazságba vetett hit. Hogy van igazság, a múltból pedig tanulni kell és lehet. Hitték s remélték: szülőföldünk ölében magyarnak lenni érték. Olyan nagy erőforrás, mely fölér a világ minden kincsével. Megnyugtatta őket a szebb jövő hite s a tudat, hogy ebben a jövőben mindenképpen helyet kapnak. A nemzeti kultúra tehát életben maradt, sőt lassú fejlődésnek indult. A megfelelő kulturális légkör és szervezet azonban még mindig hiányzott a keresztény-konzervatív művészeti élet kibontakozásához. Ezt teremtette meg a kiváló magyar művész, az organikus építészet magyarországi úttörője, Makovecz Imre, aki 1992-ben kezébe vette a nemzeti érzelmű művészvilág sorsának irányítását és megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát. Makovecz fölényes keresztény műveltsége és egyéni szeretetreméltósága elbűvölte a nemzeti érzelmű művészeket, és ebben a nehéz időszakban határozott erkölcsi iránymutatással nyújtott segítséget és erősítette meg a reményt: nincs olyan rossz tendencia – legyen az bármilyen kedvezőtlen is –, amely ne lenne visszafordítható. Az MMA azonban már megalapítása pillanatától kezdve súlyos anyagi problémákkal küszködött és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nagy szükség van egy olyan  államférfira, akinek lelke erős, aki messzire látó, és minden ízében magyar, s aki képes felismerni a Művészeti Akadémiában rejlő lehetőségeket. Kéréseik meghallgattattak, s a gondviselés a tudomásukra adta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia még nem végezte be történelmi küldetését. A gondviselés ezt akkor nyilvánította ki érthetően, amikor liberálbolsevik terror pusztítsa után Orbán Viktor személyben olyan vezért küldött, aki ki tudta emelni Árpád népét mélységes megaláztatásából. Orbán még a kormányváltás előtt megígérte Makovecznek, hogy az Akadémia "megkapja méltó helyét a magyar kultúrában" 2010 után. És amit ő megígér, az nem üres szó, hanem valóság.

A legolvasottabb magyar internetes portál címlapján 2012. november 15-én jelent meg az „Ultrakonzervatív akadémiára bízná a kormány a kultúrát” című írás. Minden túlzás nélkül mondhatom: történelmi pillanat volt ez a rendszerváltás utáni magyar történelemben. Történelmi, ismétlem, és nem a tréfa kedvéért. Történelmi pedig azért, mert Földes András cikke egyértelműen megmutatta, hogy a balliberális kultúrdominancia , ami ugyan megroggyant agyaglábakon, de állt, most készül végképp összeomolni. A jövendő történetírása egészen világosan meg fogja mutatni, hogy Földes András cikke lényegében véve nem más, mint a csődbe juttatott, végleg sarokba szorított liberális szellem utolsó kétségbeesett ágaskodása, segélykiáltása. A magyar publicisztikában talán nem található megrendítőbb, őszintébb, emberibb írás, mint Földes András Fekete Györgyöt gyalázó cikke. Valóságos könyörgés az országot szorongató háttérhatalmi struktúrákhoz, hogy akadályozzák meg az MMA terjeszkedését, mert az ultrakonzervatívok (értsd: normális emberek) terjeszkedése már a balliberális kultúrhatalom  működését veszélyezteti. A liberálisok az elmúlt évtizedekben korlátlan hatalmat gyakoroltak a magyar kultúra felett, így hát természetes és érthető, hogy nem tudnak hatalmuk elvesztésébe beletörődni. A keresztény-nemzeti értékeket képviselő kulturális kormányzatnak most az a dolga, hogy megfellebbezhetetlen határozottsággal és kíméletlen magabiztossággal véghezvigye a nemzeti fordulatot. Fekete Györgyöt pedig nem kell félteni. Ő abból a kemény fából faragott okos, hasznos, régi magyar urak közé tartozik, akiket bármely állásba dob a sors szeszélye, mindig megállják helyüket. Ha támadják, tűrni fog. Tűrni fog csüggedés nélkül. Tűrni fog, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában. Ő nem hős, hanem egy néma őr, éber védelmezőnk. A magyar kultúra ügyéért küzdő önfeláldozó harcos. Egy sötét lovag.

Az utóbbi hetekben az elkeseredett és mindenre elszánt balliberális ellenforradalmi elemek megkísérelték az ország lakosságának nyugalmát megzavarni. Útszéli, bolsevik jellegű blogbejegyzések ezreivel, lázító röplapokkal és hazug lejárató cikkekkel uszítanak a kormány és a kormány azon intézkedései ellen, melyekkel a magyar emberek vagyon- és életbiztonságát, valamint a gazdaság felemelkedését és a társadalom fejlődését kívánja szolgálni. Odáig merészkednek ezek az aljas provokátorok, hogy az ország azon békés polgárait, akik a kormány intézkedéseit támogatják és segítik megvalósítani, fenyegetik. Két életveszélyes fenyegetést is kaptam az utóbbi napokban.  Minek köszönhető a baloldali agresszió sohasem látott ütemű növekedése? Valószínűleg a kusza politikai közeg, a kétségekkel és várakozásokkal csordultig telt történelmi helyzet, a feszültségektől terhes társadalompszichológiai állapot és számos egyéb tényező együtt eredményezik ezt a szomorú és káros jelenséget. A balliberális gyűlölethadjárat a tegnapi diáktüntetések alatt érte el eddigi csúcspontját.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy a feszültséglevezetésnek ez a formája elengedhetetlen ahhoz, hogy  válságos időkben bizonyos fokú társadalmi rend, béke és nyugalom fenntartható legyen. A tüntetés az a szelep, amelyen keresztül a társadalmi feszültség gőzfölöslege elpárolog. A probléma itt csupán az – már ha ez probléma egyáltalán –, hogy Magyarországon jelenleg nincs kimutatható társadalmi elégedetlenség. A 2010-es választások után mindenki csodát várt Orbán Viktortól, és ma, bő két évvel a szavazófülkékben végbement forradalom után egyértelműen megállapíthatjuk, hogy a csoda csakugyan bekövetkezett. Ha ismerjük az MSZP-SZDSZ kormányok által ránk hagyott terheket, ha ismerjük a nemzetközi gazdasági helyzetet (Orbán Viktor hivatalba lépése után néhány héttel Görögország összeomlott és elkezdődött az európai adósságválság), hálás szívvel megállapíthatjuk, hogy nincs a világon még egy államférfi, aki spirituális eszközökkel – mert hiszen anyagi források nem álltak a kormány rendelkezésére – olyan grandiózus mentő-, szervező- és építőmunkát tudott volna végrehajtani, mint Orbán Viktor. Ha valaki széttekint a világban, megállapíthatja, hogy körülöttünk recseg-ropog minden, országok omlanak össze, kormányok buknak meg, milliók süllyednek hosszantartó szegénységbe. A mediterrán országokban a munkanélküliség évtizedes rekordokat dönt, a szociális juttatások soha nem látott mértékben csökkennek, százezrek tünetnek folyamatosan. Az utcákon egy összeurópai forradalom szelei fújdogálnak. Orbán Viktornak köszönhetően Magyarország volt a közelmúlt években a maga szűkre szabott határai közt a belső rend és nyugalom szigete. Így éreztük mi, akik benne élünk, és ezt állapították meg mindazok az idegenek is, akik nálunk megfordultak. A bölcs magyar nép bízik Orbán Viktorban, mert benne látja a rend, a biztonság és a gazdasági stabilitás legfőbb őrét. A legutóbbi napokban azonban valami sajátságos bizonytalanságérzés, sőt aggodalom lett úrrá sokaknak a lelkén, és ennek a felismerése indított arra, hogy röviden megvilágítsam a helyzetet és eloszlassam a félreértéseket.

Hogy mi az oka ennek a nyugtalanságnak  és izgalomnak, amely itt sokakon erőt vett, azt józan ésszel nem lehet megérteni, mert erre valójában nincsen semmi ok. Az ország gazdasági helyzete Matolcsy György unortodox gazdaságpolkájának és Orbán Viktor államférfiú képességeinek köszönhetően stabil, Magyarország továbbra is  finanszírozni  tudja magát a jelenlegi finanszírozási csatornákon keresztül, hatalmas az érdeklődés a magyar állampapírok iránt, dinamikusan gyarapodik a háztartások állampapír-állománya is (szeptemberben már az éves terv tízszeresénél tartott a lakossági állampapír-vásárlás).  A Matolcsy-féle unortodox gazdaságpolitika és Orbán Viktor igazságos tehermegosztási modellje az évszázad felfedezésének bizonyult, amely a gazdaság soha nem látott fejlődését indította el. Az emberek tehát elégedettek és boldogok, a tegnapi diáktüntetés totális kudarca pedig azt bizonyítja, hogy a diákok elsöprő többsége a kormány mellett áll.

Aki mást mond, az hazudik. 

A tegnapi tüntetések azonban megmutatták, hogy vannak olyanok is köztünk, akik nehezen dolgozzák fel az új élethelyzetet és nem tudnak beilleszkedni a Nemzeti Együttműködés Rendszerébe. Nagy kérdés a számunkra, hogy hogyan viszonyuljunk ezekhez az emberekhez. Elöljáróban fontos leszögeznünk, hogy ezek a  renitens elemek nagyon kevesen vannak. Fontos tehát, hogy ne dimenzionáljuk túl a tegnapi tüntetéssorozat jelentőségét. 
Összesen ötszázan voltak az utcán. Ennek a "tömegnek" a felét valószínűleg a Milla nevű SZDSZ-utódszervezet adta, a másik fele pedig semmirekellő, hitvány bölcsészekből verbuválódott össze. 
A tüntetők rövid randalírozás után hazamentek, a  kormány a helyén van, Orbán Viktor vasmarokkal őrzi az ország békéjét. Biztosak lehetünk abban, hogy Orbán Viktor nem riad vissza az efféle kis bohóctüntetésektől, sőt az ország fejlődésében és átalakításában ellenérdekelt ellenzéki csoportokkal való küzdelem megacélozza lelkét, alátámasztja és megszilárdítja tekintélyét, és alkalmat szolgáltat neki arra, hogy kidomborítsa államférfiú karakterét.

Magyarország az államalapítás pillanatától kezdve a nyugati határaival szomszédos német nyelvterülettel került szoros kapcsolatba, a nyugati világnyelvek közül tehát Magyarországon a németnek vannak a legrégibb, legszerteágazóbb és legmélyebb hagyományai, de nem elhanyagolható tény az sem, hogy Németország messze a legfontosabb gazdasági és kereskedelmi partnerünk. Orbán fantasztikus éleslátással érzékelte, hogy a gazdasági válsággal párhuzamosan a világnyelvek között kialakult, öröknek és megváltozhatatlannak hitt rangsorban is markáns átrendeződés zajlott le, melynek eredményeképpen az angol nyelv drámai módon veszített jelentőségéből, a német gazdaság gyors és hihetetlen mérvű felértékelődése pedig előtérbe állította és megkerülhetetlenné tette a német nyelvet. Orbán Viktor ráébredt, hogy a német vezetés alatt álló kontinentális Európa vonzó és magával ragadó hatása alól Magyarország nem függetlenítheti magát. Nem lehet eléggé méltányolni és dícsérőleg kiemelni Orbán államférfiúi éleslátását, amellyel felismerte ezt a történelmi jelentőségű változást. A német politikai és gazdasági elit is egyre bátrabban és nyomatékosabban fogalmazza meg, hogy Németország vezető szerepet követel magának a válság utáni Európában.

Angela Merkel német kancellár így nyilatkozott:

„Mi németek hamarosan egy százmilliós nép leszünk, így tehát joggal követelhetjük, hogy a határaink mentén élő kis népek ezzel a ténnyel számot vessenek.  Legyünk tisztában azzal, hogy Európában csak azok a népek viszik majd valamire, amelyeknél magas a németül tudó polgárok száma”.

Merkel kijelentése egyértelműen arra utal, hogy a németek a gazdasági erejüket kulturális befolyásuk növelésére kívánják felhasználni.  Az hoffmanni szemlélet tehát pontosan egybeesik a mai német expanzív politikával.

A magyar kultúra egy évezrede szorosan összefonódott a némettel. Valószínűleg kevesen tudják, hogy a trianoni békediktátum által brutálisan megcsonkított Magyarországon maradt kisebbségek közül a német kisebbség volt szám szerint a legnagyobb, mely az összlakosság 7%-át tette ki. Ezek német anyanyelvű, de hungarus tudatú és magyar állampolgárságukra büszke emberek voltak, akik ha nem is asszimilálódtak, de komoly gazdasági erőt jelentettek szorgalmukkal, hozzáértésükkel, kitartásukkal, és jelentős mértékben hozzájárultak a megnyomorított Magyarország gazdasági, társadalmi, kulturális talpra állásához.  Azzal meg még kevesebben vannak tisztában, hogy a háború utáni kitelepítések ellenére még mindig vannak Magyarországon homogén, zárt német vagy német többségű falvak, települések (Pilisszentiván, Pilisvörösvár, Vaskeresztes, Óbánya, Hercegkút), tehát a szoros gazdasági érdekek mellett a magyarországi németek is - a legnagyobb hazai nemzeti kisebbség - jelentős szerepet töltenek be a német-magyar kapcsolatrendszerben.

A magyar gazdaság nyitott és nagyon erőteljesen exportorientált, a magyar export csaknem 30 százalékát Németország veszi fel. Az utóbbi években németországi befektetők és vállalatok több mint 17 milliárd euró tőkét hoztak Magyarországra, de ami ennél persze komolyabb és fontosabb: a német vállalatok és gyárak új, magas színvonalú technológiát és ipari kultúrát honosítottak meg Magyarországon.  A Magyarországon működő német gyárak, üzemek és technológiai központok maguk is a  magyar iparkultúra részévé váltak és minőségi hatással vannak a magyar közösségek társadalmi és gazdasági körülményeire.

Mindent összevetve megállapíthatjuk, hogy mind gazdasági, mind érzelmi, mind pedig szellemi szempontból nagyon helyes és előremutató lépés a német nyelvoktatás felvirágoztatása. Nem véletlen, hogy Orbán államférfiúi bölcsessége, vallásos érzülete és jogi tudása miatt nagy tekintélynek és közbizalomnak örvend szerte Európában. Azok, akik most bírálják ezt a döntést, nem merik, nem akarják, vagy nem tudják világosan látni Orbán államférfiúi és emberi nagyságát.

Aligha van igazán jelentékeny politikus, akiről nehezebb volna arcképet és áttekinthető pályaképet írni, mint Orbán Viktorról, akinek nemcsak élettörténete és két évtizedet átívelő politikai karrierje, de olykor napi megnyilvánulásai is olyan torlódása az ellentmondásoknak, hogy alig-alig lehet megfogalmazni emberi és politikusi személyazonosságát. Orbán Viktorról azért különösen nehéz hiteles életrajzot írni, mert egy olyan egyéniséget kell bemutatni, akinek pályája több mint 20 évet fog át, ráadásul olyan éveket, amelyekben valóban rohant az élet, sokat változott a világ, az ország és a korszellem. Véleményem szerint egy jó életrajznak elsősorban és mindenek felett megértőnek kell lennie. A megértés – sem az elnézéssel, sem a relativizáló mindennel azonosulással nem tévesztendő össze – az alany intenciójának legteljesebb tudomásulvételét jelenti. Ezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy Orbánnal kapcsoltban bizonyos kritikára nem volna szükség, de vele szemben a túlzásoktól éppen úgy óvakodjunk, mint a hízelgő magasztalásától. Sajnos sokan a legendagyártás vagy a személyes bosszú miatt ragadtak tollat és írták meg életrajzát, pozitív és negatív fantazmagóriákkal övezve személyét. Ezek közül kiemelkednek két elutasított, elmebeteg, vérig sértett szerző, Kende Péter és Debreczeni József gyűlöletkönyvei.  

Az alábbiakban azt kívánom érzékeltetni, hogy miképpen kerültek a balliberális gyűlöletmágusok által írt Orbán-életrajzok gyújtópontjába a mentális állapotával, családjával és neveltetésével kapcsolatos kérdések, miképpen honosodtak meg és terjedtek el a magyar társadalom kollektív tudatában azok a rosszakaratú rágalmak, gyakran alá nem támasztott és minden alapot nélkülöző legendák, amelyek Orbán Viktor pályafutását végigkísérték. Ezt a cikket Dorothea álnéven a naczivadasz.com-on publikáltam először.

A Szörnyeteg

Ne féljünk Orbántól! Ha már egyszer megközelítjük, leleplezhetjük. Ha tudjuk, miből állt össze a lénye, fel leszünk vértezve a jövőben is olyan kísérletekkel szemben, hogy rossz időben erős vezetőért kiabáljunk. Ahhoz, hogy el tudjuk zavarni, először meg kell érteni. Minél távolabbra menekülünk tőle, annál makacsabbul ragaszkodik hozzánk. Minél megszállottabban szeretnénk megszabadulni az Orbán-traumától, annál hangsúlyosabban van jelen. Ahhoz, hogy ki tudjunk szabadulni a bűvöletéből vagy az átka alól, vitába kell szállnunk vele. Ha elnyomjuk, nyomasztani fog bennünket. Ha viszont közeledünk hozzá, eltávolodik tőlünk. Tehát meg kell ismerni. Megismerni a magyar társadalom pszichés állapotát, a Harmadik Magyar Köztársaság alkotmányosan beépített gyengeségeit, a külföld felelősségét az orbáni nacionalizmus tolerálásában, a gazdasági válság magyarországi hatásait, Orbán személyes törekvéseit és taktikáját a hatalom megszerzése érdekében. Semmi sem lehet veszélyesebb, mint a lefitymálás, a paprikajancsizás, a putyinozás, a démonizálás, vagy az abnormális jelzővel való lekezelés és félresöprés.

Orbán Viktor legjellegzetesebb vonását egy Nietzschétől átvett fogalommal írhatjuk le: Wille zur macht – a hatalom akarása. Mondhatnánk, hogy Orbán hatalomra jutása nem csak a "magyar állapot", hanem a kor európai, sőt nemzetközi helyzete nélkül sem érhető, hiszen a balliberális kormányok nyolc évig tartó, gazdasági eredményekben szegény és korrupcióval terhelt kormányázása teremtette meg a lehetőséget, hogy az erős vezető szerepében tetszelegjen, s ezáltal százezreket magához édesgessen, és a gazdasági világválság (egy nemzetközi megrázkódtatás), hozta abba a helyzetbe, hogy még nagyobb embertömegeket felsorakoztasson a pártja mellett a szavazóurnáknál. Noha ez tökéletesen igaz, Orbán sajátos gondolkodásához és lelkéhez nem jutunk közelebb általa, és továbbra sem találunk választ arra a kérdésre, hogy miért éppen ő?

Az Orbán családot különösképpen nem érdekelte a politika, ilyen témájú beszegetések csak igen ritkán fordultak elő, s akkor sem voltak erős indulatoktól fűtöttek. A második világháború alatt Orbánék ideiglenesen Csepel egyik csendes, fával beültetett utcájában éltek elfogadható körülmények között, és – Kövér László családjához hasonlóan – illegális kommunistákat bújtattak, de a családnak – Kövérékkel ellentétben – nem volt munkásmozgalmi kapcsolata (Kövér nagyapja az 1930-as évektől a szociáldemokrata párt tagja volt). Orbán Viktor apai nagyapja ekkor magyarosította nevét Orsós-Oppenheimről Orbánra. A kis Viktor őszinte és mély vonzalom fűzte a nagyapjához. Több interjúban is eldicsekedett vele, hogy a papa megjárta a Don-kanyar dermesztő poklát, s olyannyira vitézül harcolt, hogy komolyabb sebesülés és fogságba esés nélkül tért haza a frontról. A tény ezzel szemben az, hogy a nagypapa nagyon gyáva ember volt, mindentől és mindenkitől rettegett, egy alapelve volt csupán: életben maradni, bármi áron. Ezt az elvet követve a nagypapa már Ukrajnában leugrott a frontra száguldó vonatról, és a háború hátralévő éveit ukrán prostituáltként vészelte át. Állítólag a Déli Hadseregcsoporthoz tartozó 23. páncélosezred katonáit "kényeztette". Orbán nagyapjával nem önmagában foglalkozom, hanem a kis Viktorral való kapcsolatában, amely kapcsolat igen szoros volt, következésképpen meghatározó mértékű befolyást gyakorolt Orbán Viktor szocio-emocionális fejlődésére. Viktor genetikailag determinált hazudozó, de a nagypapájától tanult meg elpirulás nélkül, folyékonyan hazudni. Orbán Viktor édesapja, id. Orbán Győző egy képzetlen, primitív, szadista hajlamú ember volt, aki saját sikertelen életének nyomorságát a családján bosszulta meg. Egész életében bizalmatlanul viselkedett a nálánál okosabb emberekkel szemben, a tudást és a műveltséget nem sokra becsülte, de a testi erőt nagy becsben tartotta (kedvenc időtöltése a súlyemelés volt). Emlékezzünk csak vissza Orbán Viktor brüsszeli szavaira: "az erő előtt hajlunk meg, nem pedig az érvek előtt". Ez a rövid mondat tökéletesen szemlélteti azt az elfajzott értékrendet és gondolkodásmódot, amely az Orbán család mindennapjait átjárta. Sípos Erzsébet az érettségi idején már terhes volt Viktorral. A fiatal anya mindennapjai egyhangúan, házimunkával teltek. Alárendelt szerepében nem mondott ellent férjének, és kerülte a nyílt konfrontációt. Jól tette, hiszen Győző erőszakos ember volt, a gyermekek verése szinte mindennaposnak számított. Idősebb Orbán Győző poroszos szigorral fegyelmezte a fiait. Az egyik kőbe vésett szabály szerint a kamasz Viktornak (aki ekkor már 17 éves volt!) este kilencre otthon kellett lennie. Viktor azonban már akkor is lázadó természetű volt, és megpróbált ellenszegülni az apja akaratának. A barátaihoz indult volna focizni este 8 körül, de az apja falhozvágta és kegyetlenül megverte. Az egyik szomszéd erre így emlékezett vissza:

Viktorkát brutálisan megverték, a belső szervei is sérültek. A gerincoszlopáról leszakadtak a bordái, tehát valószínűleg még ugrált is rajta, vagy óriási erővel rugdosta szegényt. Betört az orrcsontja, a fejét szétverték, mindenhonnan dőlt belőle a vér.

A kis Viktor tehát abban a tradicionális családmodellben nőtt fel, amelyben a családon belüli erőszak a mindennapok része volt, a nők szerepe pedig a gyermekszülésre és a háztartás vezetésére koncentrálódik. Nem csoda hát, hogy Lévai Anikónak is ez a sors jutott…

Orbán Viktor egy igen ritka genetikai rendellenességgel született, amely nagymértékben befolyásolta koragyermekkori szocializációját. Ez a betegség a parasztszáj. Tizennégy éves korában hajtották végre rajta a műtétet, mely lehetővé tette, hogy elfogadható szinten megtanuljon artikulálni. Állítólag ezüst szájpadlást tettek a szájába, a fogait pedig féldrágakövekre cserélték. A kis Viktor rendkívüli módon kínlódott és szenvedett. Küzdött a szavakkal és ha környezete nem értette állati hangzású ugatását, valóságos dührohamok lepték meg, és szétvert mindet, ami épp a keze ügyébe került. Iskolai tanulmányai nehezen mentek, csak a tanárai jóindulatán múlott, hogy nem kellett osztályt ismételnie. Szegény tökéletlen fiatalember... Ez volt az megítélése mindenütt. Ebben az időszakban kezdte a kis Viktor kialakítani magában azt az álomvilágot, ahová az örömtelen valóság elől menekült. Ebben délibábos államvilágban keletkeztek Viktorka híres hiúságának első gyökerei. Elhitte magáról, hogy különleges ember és elképzelte, hogy rendkívüli sorsra van predesztinálva.

1. A liberalizmus a szabadság ürügyén és az egyenlőség nevében pusztulásba akarja dönteni a világot.
2. A liberalizmus látszólag békés, demokratikus eszközökkel jut uralomra, de ellenfeleinek tömeges ellehetetlenítésével és a széles embertömegek elbutításával tartja fenn uralmát.
3. A liberalizmus az emberi kultúra halálos mérge. Kiírtja a legnemesebb eszményeket (szétveri a létezés szakrális talapzatát) és felszabadítja a legalantasabb emberi ösztönöket. A liberalizmus uralma  az emberiség erkölcsi lezüllését, szó szerinti elállatiasodását fogja eredményezni.
4. A liberalizmus a nők és a szexuális kisebbségek jogaira hivatkozva feldúlja és megsemmisíti a családi életet. 
5. A liberalizmus a vidék és a vidéki életforma tönkretételére, sőt ha lehet, teljes megsemmisítésére törekszik. A falusi embert tönkreteszi és rabszolgasorba taszítja. A liberálisok szerint az államnak egyenesen az a feladata, hogy az embereket rávegye a falvak elhagyására.  A beteges liberális világkép szerint falura nincs is szükség: nem versenyképes, a verseny az, ami mindent meghatároz, és ami nem versenyképes, azt meg kell szüntetni.
6. A liberalizmus jogokat ígér az etnikai kisebbségnek. A valóságban azonban az etnikai tudat teljes megsemmisítésére törekszik.
7. A liberalizmus határtalan gyűlölettel van eltelve a kereszténység iránt. Lejárató kampány alkalmazásával folyamatosan támadja és gyengíti a keresztény egyházakat. A liberálisok mesterségesen generált gyermekmolesztálási ügyekkel akarják megrendíteni az emberek hitét és bizalmát.
8. Hogy valóban ilyen a liberalizmus, azt kétségbevonhatatlanul bizonyítják az SZDSZ rémuralmának borzalmas eredményei. A liberális oktatáspolitika által tönkretett nemzeti tudat, a születésszám folyamatos csökkenése, az abortuszok és az öngyilkosságok hihetetlenül magas száma,  a teljesen elhervadt vidék és az élhetetlenné vált városok.
9. Ha azt akarod, hogy Magyarország és Európa örökre megszabaduljon ettől a sátáni veszélytől, úgy magyar és emberi kötelességed minden erőddel harcolni a liberalizmus ellen.

A 2010-es országgyűlési választások első fordulója Magyarország, a magyar függetlenség feltámadásának nagy pillanata volt. Míg a korábbi nemzeti felkeléseink, így például a Rákóczi-szabadságharc, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc és 1956 szükségképpen bukásra voltak ítélve, 2010-ben reális lehetőség nyílt a független magyar állam, legalábbis egy független nemzeti kormány megteremtésére. A 2010-es országgyűlési választásokon Magyarország mint szabadságáért és önállóságért küzdő állam született újjá a világ népei előtt.

2010-ben kinyilvánítottuk, hogy az elmúlt 20 év nemzetvesztő politikájával minden közösséget megtagadunk, és kijelentettük, hogy nem kérünk a  külföldi diktátumokból, nem kérünk a nemzetközi pénzhatalom "barátságából", s nem akarunk nemzetek felett átívelő (transznacionális) Európai Uniót.  Zászlónkra tűztük ki már a választások előtt, hogy törhetetlen hittel fogunk küzdeni az álliberalizmus halálos vírusa ellen, ugyanakkor társadalmi kohézió erősödésének szükségességét, a szolidaritás és az egyenlő bánásmód elvének érvényesülését is hangoztattuk. Tagadhatatlan tény, hogy a nyugati hatalmak, illetve a mögöttük álló háttérerők gondosan szervezett propagandaháborút indítottak Orbán Viktor ellen.  Szörnyű érzés volt látni, hogy a külföldi politikusok, diplomaták, újságírók nem vettek tudomást szándékainak őszinteségéről, hogy minden rágalmat készpénznek vettek, hogy szabályosan kiiktattak bennünket az európai nemzetek nagy családjából. Nehéz, sötét idők voltak ezek. A magyar emberek azonban felismerték a veszélyt, és olyan zárt falanxba tömörültek, amely lehetetlenné tette Orbán Viktor elmozdítását. A támadásokat tehát visszavertük, leesett pár saller, kiosztottunk néhány tockost, adtunk néhány kokit, egyszóval megmutattuk a világ közvéleményének, hogy kitartunk Orbán Viktor mellett. Mindebből azt a tanulságot vonhatjuk le, hogy nem szabad kényelmesen belenyugodni a külföldi hatalmak politikai-gazdasági erőfölényébe, fel kell készülni, védekezni kell. Aki keményen kiáll az elvei mellett, aki felkészülten, sikerrel védekezik: az győz. A győzteseknek pedig törvényszerűen igazuk van. .

Most már egyértelműen megállapítható,  hogy Orbán Viktor úgy fog bevonulni a magyar történelembe, mint a század legjelentősebb magyar politikusa, a Nemzeti Együttműködés Rendszere pedig az ország zivataros történelmének egyik legnyugodtabb, legboldogabb és eredményekben leggazdagabb időszakaként fog megmaradni a kollektív emlékezetünkben.

Vannak, akik vagy érteni nem akarják, vagy érteni nem tudják, minő meghálálhatatlan ajándék a sorstól, ha egy nemzet élén válságos időkben olyan államférfi áll, aki kortársait megelőzve, megsejt és meglát olyan dolgokat, melyek csak sokkal később válnak elfogadott megismeréssé, köztudattá. Már régóta hangoztatom, hogy Orbán politikai életútja és Tisza István államférfiúi karrierje között történelmi párhuzam vonható. Tisza Istvánt nemes patriotizmusával, műveltségével, emberségével és szilárd jellemével kivívta az utókor megbecsülését, azonban életében folytonos ellenséges támadásoknak volt kitéve. Tisza államférfiúi éleslátással felismerte a Magyarországra leselkedő veszélyeket, és egész életet annak szentelte, hogy felkészítse a nemzetet az elkerülhetetlen katasztrófára. Hosszú éveken át hirdette a felkészülés fontosságát, figyelmeztetett az elháríthatatlanul  közeledő háborúra s a nemzet lehetséges pusztulására.  Senki sem hallgatott rá, gyűlölték érte. Neki volt igaza.

Orbán Viktor történelmi tettet hajtott végre, amikor Európában elsőként felismerte, hogy egy ország csak akkor lehet sikeres, ha visszaszorítja a spekulációt, és helyette a termelő kapitalizmust helyezi előtérbe. Orbán fantasztikus éleslátással érzékelte, hogy a spekulatív kapitalizmus középpontjában a spekuláció és a manipuláció áll, a termelő kapitalizmus legfontosabb eleme viszont a munka. Orbánnak tökéletesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a  termelő kapitalizmust majdnem tönkretette a "szabadjára engedett spekuláció, és bankrendszeren és a spekulatív tőkemozgáson alapuló rendszerről mindannyiunk érdekében vissza kell vissza kell térnünk a termeléshez, az értékteremtő munkához.  

Bármit is mond most róla a balliberális hazugsággyár és napi politika, a magyar nép szeretettel és édes nosztalgiával fog visszagondolni Orbán Viktorra. A búsmagyar önmarcangolásból ő rázta fel  nemzetet és hosszú idő óta ő az első magyar politikus, akinek sikerült tényeleges, kézzelfogható eredményekre sarkallnia az országot. Nagy tehetséggel és csodálatos buzgósággal fogott a nehéz munkához. Hibák persze vannak, de csak az nem követ el hibát, aki nem dolgozik.

Az ország cserbenhagyása (mert a külföldre vándorlás a jelen helyzetben gyakorlatilag egyet jelent a haza cserbenhagyásával) önző érdekek, anyagiasság, kicsinyesség, kishitűség, egyéni ambíciók miatt teljesen elfogadhatatlan, sőt lélektani aspektusból nézve az egyéni kudarc legteljesebb beismerése, csúfondáros megfutamodás, alávaló gyávaság.

"Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen. Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik." (Wass Albert)

Az igazi magyar ember önzetlen, mert a látszólagos kudarc és eredménytelenség sem tudja megtörni hitét, bizalmát és szeretetét.  Nem menekül külföldre, nem próbál hazája nélkül, s még kevésbé hazája  ellenére boldogulni, nem cseréli le szülőhazáját – még gondolatban sem! – egy tehetősebb országra.

Véleményem szerint tehát ti nemcsak önzőek vagytok, hanem gyávák is.  Az önzés bizonyos fokig létfenntartásunk szükségszerű velejárója, a túlélés biztosítéka. Ki ne akarna magasabb életszínvonalat saját magának? Az igazi magyar ember azonban képes önzőségét korlátozni, ha a közösség érdeke úgy kívánja. A közösségtudatú állampolgár  a saját és a közösség – ami ebben az esetben az ország – sikerességét, vagyis a kollektív sikerességet próbálja növelni, míg a önző viselkedés olyan egoista motivációval bír, amely összeegyeztethetetlen a közösség működésével.

Összefoglalva: aki megretten a kihívásoktól és a könnyebb utat választva külföldre menekül a jobb megélhetés reményében, az gyáva, alávaló ember. Ezeknek az fanyalgóknak a túlnyomó része amolyan "ballaszt" az ország nyakán,  és jelen ismereteink szerint nem töltenek be semmilyen hasznos funkciót a társadalomban. Csak fanyalogni tudnak.  Változást és reformokat követlenek, de megállás nélkül fanyalognak, ha a reformok hosszabb ideig eltartanak, nagyobb véráldozatot követelnek, vagy valamilyen érdeksérelemmel járnak. Menjetek csak, nem fogunk értetek könnyeket hullajtani, eddig is csak hátráltattatok bennünket a munkában, az ország újjászervezésében.

Ezerszáz éve létezünk Európának ezen a részén, a gyönyörű Kárpát-medence közepén.

Úgy gondolom,  ez a tény önmagában véve is büszkeségre adhat okot és óriási inspiráló erővel hathat, hiszen egyetlen más, keletről érkezett nép nem maradt meg. A magyarság azért tudott gyökeret verni, mert meg akart maradni, és a magyar nemzeten belül mindig többségben voltak azok, akik hősiesen vették tudomásul sorscsapásokat, nem futamodtak meg a megpróbáltatások elől,  bátran kiálltak a túlnyomó számú ellenséggel szemben is, és ha kellett (márpedig sajnos sokszor kellett) újjáépítették a letarolt országot és megteremtették az újrakezdés alapfeltételeit.  A magyar nemzet ezeregyszáz éves fennállásából tehát az a rendkívül biztató tanulság vonható le, hogy ez az aránylag kis létszámú nép a sok támadás és sorscsapás ellenére is képes volt megőrizni önmagát. Megállapíthatjuk tehát, hogy Magyarország azért élte túl az elmúlt ezer évet, mert az össznépesség többsége bátor emberekből tevődött össze.

Ezt a jelenséget gróf Klebelsberg Kunó így fogalmazta meg:

„Világosan kell látnunk, hogy egy nemzet csak bizonyos mennyiségű negatív embert bír el, hogy pozitív emberekre, aktív emberekre, produktív emberekre, konstruktív emberekre van szükség és ha egy nemzetben a munkás, a dolgos, a cselekedni akaró, a teremteni és alkotni tudó embereken felülkerekedik a negatív emberek számaránya, akkor az a nemzet képtelen a haladásra. Célunk ennek a pozitív magyar embertípusnak a kimunkálása, olyan emberek nevelése, akik a magyar sors nagy kérdéseire igennel válaszolnak."

Orbán Viktor is menekülhetne a rá váró nehézségek és megpróbáltatások elől. Összeroskadhatna a nemcsak testére, de lelkére nehezedő elképesztő teher alatt. De Orbán Viktor rendületlenül kitart az ország mellett. Azt javaslom, hogy kövessük Orbán példáját a haza iránti kötelességek teljesítésében.

Bizonyára mindenki hallott már Stephan Ozsvath felháborító magyarellenes gyűlöletbeszédéről, amelyet a nyugatnémet rádió sugárzott Észak-Rajna-Vesztfáliában.

A német nyelvű sajtó – és ezt nem lehet elégszer és eléggé hangsúlyozni – túlnyomórészt a '68-as patkánygeneráció kezében van, akik mély gyanakvással tekintenek azokra az országokra, különösen Magyarországra, ahol a vallás és a nemzeti büszkeség jelentős szerepet játszik a közéletben.  

A nevéből ítélve magyar származású Ozsvath magyarellenes kirohanása egy hazugságokra épülő, belső fűtöttségről, gyűlöletről árulkodó előadás volt, amely jellegzetes balliberális gondolatpanelekkel, csúsztatásokkal, féligazságokkal, elhallgatásokkal és szólamokká tömörödött hazugságokkal volt telepakolva. A hazai balliberális sajtó által kiragadott mondat kevés, az egész szöveg elvolvasása szükséges ahhoz, hogy a szövegben ott felejtett „árulkodó” jeleket és bizonyítékokat felfedezzük, melyek megvilágítják Ozsvath valódi szándékait.

Szenvedély nélkül, tárgyilagosan vegyünk sorra néhány tényt, amelyek segíthetnek a helyzet megítélésében. 

Ozsvath talán legnagyobb hazugsága meglepő módon Lévai Anikóra vonatkozik. A jelenség nem csak azért szokatlan, mert hasonló színvonalú rágalmakat eddig csak Magyarországi balliberális hazugsággyár (és az Amerikai Népszava nevű szennylap) tudott előállítani, hanem azért is, mert ez a hazugság leírhatatlanul könnyen megcáfolható. Ozsvath azt állítja, hogy a "Fidesz-kamarilla nagyra hízott az állami megrendelésektől, Orbán neje pedig nagy földbirtokos lett." Az Orbán-házaspár vagyonnyilatkozatai elérhetőek a miniszterelnök hivatalos honlapján. Ezek alapján egyértelműen megállapítható, hogy az Orbán-házaspár "vagyona" egy fillérrel sem gyarapodott az elmúlt években. Ez az egész dolog az Orbán ellen irányuló balliberális gyűlöletpropaganda része, amelybe most gyomorforgató módon belekevertek egy ártatlan asszonyt, az Ökumenikus Segélyszervezet jószolgálati nagykövetét, aki ráadásul nem is közszereplő, és egy-két politikától független nyilatkozatot leszámítva tudatosan kerüli a nyilvánosságot.  Lévai Anikó egyébként egy szolnoki, katolikus, archaikus parasztcsaládból származik. Szülei igaz keresztény szellemben, a katolikus hit védelmére s a krisztusi erények gyakorlására nevelték.

Ozsvath második könnyen leleplezhető hazugságához – valljuk be, nem túl meglepő módon – előhúzta a jól bevált antiszemita-kártyát. Ozsvath azt mondja: "a kormány a zsidókat idegenszívűnek tartja". Ezernyi módon és számtalan példával alátámasztva megcáfolhatnám ezt a pimasz hazugságot, de szerencsére a zsidók megteszik ezt helyettem. Yona Metzger, Izrael főrabbija ugyanis éppen most írt levelet Orbán Viktornak, melyben háláját fejezi ki azért a nagyszerű kapcsolatért, amelyet a miniszterelnök a magyarországi zsidósággal ápol.

Mielőtt rátérnék tulajdonképpeni mondandómra, a férfiasság politikai szerepének rövid ismertetésére, szükségesnek érzem, hogy megkíséreljek néhány félreértést tisztázni. Amikor  barátaim lelkes buzdításának eredményeképpen (hosszú, gyötrelmes vonakodás után) elhatároztam, hogy a balliberális hisztériablogok mindent túlharsogó vad lármájába belekiáltom szerény, vékony és konzervatív leányhangomat, jól fel voltam készülve arra, hogy személyemet támadások fogják érni. Ezek a támadások, ahogy előre sejtettem, gondosan elkerülték a részletesen kimunkált, forrásokkal, számokkal, adatokkal és idézetekkel aládúcolt (tehát megingathatatlan talapzaton nyugvó) érveimet és kizárólag személyemre koncentrálódtak. Érdekes volt megfigyelni, hogy a magukat következetesen toleránsnak és liberálisnak tituláló hozzászólók tömegesen vetkőzték le szabadelvű mivoltukat, s kontrollálhatatlan szenvedélyükben megmutatták igazi patkányarcukat. Ezt hatalmas erkölcsi sikerként könyvelem el.

Most pedig, ahogy ígértem, válaszolok a személyemmel, illetve a blogommal kapcsolatban felmerült kérdésekre.

A leggyakrabban feltett kérdések elsöprő többsége a blogom hitelességével és komolyan vehetőségével foglalkozott.  Erre egyértelmű a válaszom: igen, ez egy komoly blog.  Nem paródia, nem stílusgyakorlat. Minden mondatot halálosan komolyan kell venni. A hülye is látja, hogy hiányzik belőle az iróniához szükséges lelki távolság. A leghatározottabban visszautasítom továbbá azt a nevetséges rágalmat, mely szerint ez a blog voltaképpen G. Fodor Gábor cikornyás, petőfieskedő stílusának és dagályos gondolatainak parodizálására tesz leheletfinom kísérletet. Én G. Fodor Gábort személyesen nagyra tartom, megbecsüléssel, érdeklődéssel figyelem megnyilatkozásait, és mégis, ha őszinte akarok lenni, meg kell vallanom, hogy nem őt, hanem Filippov Gábort tartom a legvonzóbb politikai elemzőnek.

A hozzászólók egy  másik nagy csoportja a sváb származásosommal kapcsolatban fogalmazott meg kérdéseket, megjegyzéseket.  Én egészen az 1700-as évekig vissza tudom vezetni a családfámat. Az őseim evangélikus vallású németek voltak, akik Kassel környékéről, Hessen tartományból települtek be Magyarországra.

Úgy gondolom, ezzel a legfontosabb kérdéseket megválaszoltam, a magam részéről lezártnak tekintem az ügyet.

E kis kitérés után vegyük fel végre a férfiasság és a politika közti összeköttetés elbeszélésének fonalát. Némileg meglepő módon a 2012-es amerikai elnökválasztási kampány egyik fő témája a "bizonytalan" nőkért folytatott elkeseredett küzdelem lett. Ebben a küzdelemben az elnökjelöltek minden igyekezetükkel azon fáradoznak, hogy a lehető legférfiasabb benyomást keltsék. Azt gondolják ugyanis, hogy a nők észjárását elsősorban állatias, ösztönvezérelt, fajfenntartó mechanizmusok irányítják, következésképpen a bizonytalan nőtömegek meggyőzésének legegyszerűbb módja, legrövidebb útja a látványoskodó erőfitogtatás.

Ez az elmélet ebben a formában csak féligazság, és kiegészítésre szorul. A férfiak ugyanis legalább annyira, ha nem jobban hajlamosak alárendelni magukat egy erős férfi bűvkörének, mint a nők. Johanna Wolf, Hitler titkárnője a háború után adott terjedelmes nyilatkozataiban megvilágította a német nép Hitlerhez fűződő kapcsolatának intim motívumait, és ennek a kapcsolatnak egy kevésbé ismert szeletébe is betekintést engedett. Wolf elmondta, hogy Hitler nemcsak az egyszerű német embereket csábította el ellenállhatatlan férfiasságával, hanem a rigorózus, többgenerációs porosz katonacsaládból származó, acéltekintetű tábornokokat is teljesen elbűvölte. Hitler tehát felemelkedését a politikai hatalom csúcsára csak részben köszönheti a nemzetiszocialista ideológiának és a külső körülményeknek. Tagadhatatlan tény, hogy a Weimari Köztársaság után széles néprétegek vesztesnek érezték magukat, milliók éheztek és fáztak.  A számok és az adatok világos nyelvet beszélnek; de a gazdasági válság és a munkanélküliség valószínűleg nem lett volna elegendő ahhoz, hogy Hitler hatalomra jusson. Ehhez szükség volt a Hitlerből áradó ellenállhatatlan férfiasságra is. Nekem meggyőződésem, hogy a 2014-es magyarországi országgyűlési választást is a miniszterelnök-jelöltekből áradó férfiasság fogja eldönteni.

Véleményem szerint Orbán Viktor jelenleg az ország legerősebb koponyája, a férfiasság mintaképe, akinek egész lényéből valami csodálatos, bizsergető huncutság, erő és erély sugárzik ki, és akit a faluról, paraszti sorból városba igyekvő, értelmiségi sorba emelkedni kívánó emberek mélyről jövő s kiapadhatatlan energiája hajt. A férfiasság azonban olyan erény, ami nem tanulható: ez adottság kérdése. Ennek alapján bátran kijelenthetjük, hogy Orbán Viktornak 2014-ben nem lesz komoly kihívója.

Milyen előnyei származnak a Magyarországnak és a magyar népnek Orbán Viktor férfiasságából? Vegyünk egy példát!

Magyarország Orbán Viktor államférfiúi kvalitásainak köszönhetően 2 évvel az első Orbán-kormány hatalomra jutása után európai középhatalommá vált. Ez a magyar történelemben azóta is példátlan méretű kulturális, gazdasági és társadalmi fejlődés biztosította az erkölcsi és anyagi alapot ahhoz, hogy a magyar állam régi mulasztását jóvátegye, és végre magához ölelje az elszakított nemzetrészeken élő magyarokat, erősítve ezzel is a szétmarcangolt magyarság továbbélését Európában. A balliberális hazugsággyár által futószalagon előállított rémhírekkel és legendákkal ellentétben Magyarország semmiféle etnikai felkelést, lázadást nem szított, és a kormány tagjai kényesen ügyeltek  arra is,  hogy a kisantant országaiban fel el se merüljön egy lehetséges határrevízió előkészítésének lehetősége. A kormány helyes felismeréssel, békés úton ért célhoz. Az etnikai feszültséget oldó, de a trianoni utódállamok területi integritást nem veszélyeztető megoldás  mellett döntöttek. Ezt azért fontos leszögeznünk, s ha kell, akkor ismételten leszögeznünk, mert a balliberális médiumok folyamatosan azzal vádolják Orbán Viktort, hogy nacionalista politikájával az egész kelet-közép-európai régiót destabilizálja. Felmerül tehát a kérdés: a kisantant országai miért tűrték olyan lehetetlen jámborsággal, hogy Magyarország magához ölelje a területükön élő magyar kisebbségeket? A válasz nagyon egyszerű. A kisantant vezetői nem tudtak versenyre kelni Orbán Viktor tekintélyt parancsoló férfiasságával, ezért inkább lemondóan behódoltak neki.

Orbán Viktor az egyetlen politikus ma Magyarországon, aki rendelkezik azokkal államférfiúi kvalitásokkal, amelyek elengedhetetlenül szükségesek az ország felemeléséhez. Ez a felemelkedés csak úgy lehetséges, ha egy újszerű nemzeti érzést bontakoztatunk ki a szívünkben, amelynek az alapja, hogy mi, magyarok ugyan nem rendelkezünk számottevő anyagi-gazdasági értékekkel, de birtokunkban van Európa legférfiasabb politikusa: Orbán Viktor.

Gyakran kérdem magamtól: miért uralkodik negatív hangulat az országban? Különösen most, amikor Orbán Viktor kétéves munkájának első gyümölcsei beérni látszanak, és helyes propagandával egy új államalapítás örömünnepének mámorába lehetne ringatni az egész magyar népet. Miért épp most, az új aranykor hajnalán kezdett a magyarság teljes apátiába süllyedni? Minek köszönhető a lakosság körében terjedő elégedetlenség? A válasz félelmetesen egyszerű: a lakosság körében tapasztalható letargia az ország megújításában ellenérdekelt ellenzéki csoportok felforgató aknamunkájának következménye.

A balliberális hisztériapropagandának természetesen évtizedekre visszamenő hagyománya van.  Ezek a gazemberek mindmáig a Jászi Oszkár, Kun Béla és Károlyi Mihály által kifejlesztett és meghonosított (és sajnos sikerrel alkalmazott) "minél rosszabb az országnak, annál jobb nekünk" elv alapján működnek, és készek akár a saját országuk ellen is totális háborút viselni csak azért, hogy visszatérhessenek a hatalomba.  Emlékezzünk csak vissza, mily siralmas helyzetben volt hazánk a Nagy Háborút követő években, amikor a  kibuggyanó vérszagra körénk sereglett dögevők a szentistváni birodalom brutális megcsonkítására készültek. Szörnyű műtét várt reánk, melynek során hóhéraink a nemzet egészséges testéről amputáltak le testrészeket és végtagokat. Könnyen tehették, hiszen az ország védelem nélkül maradt, miután Károlyi Mihály és Linder Béla bűnös módon leszerelték a frontról hazaérkező magyar hadsereget. Az egészséges lelkű és gondolkodású magyar emberek többsége a hadsereg lefegyverzésnek okát valami különös, normálistól eltérő gondolkodásmódra, valami nem normális logikára, valami logikátlanságra vezeti vissza, hisz egy felelősen gondolkodó és cselekvő politikus nem küldi haza a katonákat a legnagyobb szükség idején. Tévedés. Működik itt – ahogy már korábban jeleztem – egy ördögi logika, amelynek egyik fontos eleme a "minél rosszabb az országnak, annál jobb nekünk" elv, amelyről Károlyi Mihály a saját szavaival ezeket mondja: Minél kisebb lesz az ország, annál nagyobbra növök én.  Igen, ez a lelkiismeretlen, mindent a pártpolitika logikájának, a hatalomszerzés érdekeinek alárendelő gondolkodásmód a baloldal sajátja.  A baloldal a hosszú évtizedek alatt valósággal tökélyre fejlesztette a  magyarsággal kapcsolatos valódi érzelmeinek álcázását. Az elmúlt években sokszor átvedlettek már, nevet változtattak, a megtévesztés szándékával elkövetett alakváltoztatás igazi mestereivé váltak. Céljuk és logikájuk azonban változatlan maradt: eltaposni a magyart.

A balliberális sajtó tökéletesen, lélektanilag is félelmetes pontossággal jeleníti meg ezt az undorító gondolkodásmódot. Hogy a balliberális oldal lélektani defektusáról, mohóságáról, aljasságáról, cinizmusról meggyőződjünk, elég kinyitnunk egy Népszavát, s megvizsgálnunk például a patkányfogú Dési János gyomorforgató írásait. A balliberális médiumok magyargyűlölő természete kitűnően szemléltethető az 1998-től 2002-ig tartó időszakban, tehát az első Orbán-kormány ideje alatt tanúsított mocskos viselkedésük vizsgálatával. Nehéz lenne tagadni, hogy az első Orbán-kormány a rendszerváltás utáni Magyarország legsikeresebb 4 évét produkálta. A magyarságot, a magyar népet, a nemzeti múltat soha sem gyalázták annyit, mint abban az időszakban. Mártírjaink és szentjeink fejéről letépték glóriát, példamutató hadvezéreinktől, államférfiainktól, és nemzeti érzelmű művészeinktől elvitatták még a becsületet is és lefasisztázták őket. A magyar ifjúság lelkéből ki akarták irtani a nemzeti-etnikai öntudatot és büszkeséget.  Az orkánerejű ellenszél ellenére Orbán Viktor ország-világ előtt bátran vállalta és megvallotta azt, ami számára fontos volt: magyarságát, istenhitét, keresztény világképét. De ami ennél persze komolyabb és fontosabb: megbízható, kiszámítható, pontos és gazdaságilag sikeres kormányzást mutatott be.  Orbán Viktor a bethleni konszolidáció kemény eszközeit, lassú, de biztos hatású módszereit alkalmazva az ezredfordulóra stabilizálta az országot, amely így nemcsak gazdaságilag, hanem társadalmilag is meredeken felfelé ívelő pályára állt. Az államadósságunk 61%-ról 55%-ra csökkent, az államadósság devizahányada pedig 39%-ról 25%-ra mérséklődött, így csökkentve hazánk sérülékenységét. A számok alapján bátran kijelenthetjük, hogy első Orbán-kormány a gazdaságot magas gazdasági növekedéssel és csökkenő, jóval a maastrichti 60%-os szint alatti államadóssággal adta át az országromboló balliberális rablóbandának. Abban a csodálatos négy évben Orbán Viktor megtanított bennünket felemelt fejjel, büszke önérzettel az ég felé tekinteni.  Magyarország ezekben az években a maga szűkre szabott határai közt a belső rend és nyugalom szigetévé vált. Így éreztük mi, akik benne élünk, és ezt állapították meg mindazok az idegenek is, akik nálunk megfordultak.  Az emberek boldogok és elégedettek voltak, az ország gyarapodott és fejlődött, s minden jel arra mutatott, hogy a magyar nép 2002 után is Orbán Viktorral képzeli el a jövőt. A hatalomhoz szokott balliberális hikálok azonban nem tudtak és nem is akartak beletörődni bukásukba.

Orbán Viktor ellen a hivatalos és nem hivatalos balliberális sajtóban valóságos gyűlölethadjáratot indítottak, mozgósították ellene a régi és új balliberális "véleményvezérek" egész hadseregét, lesújtó véleményeket rendeltek külföldi "tekintélyes" balliberális művészektől, tudósoktól  és politikusoktól, egyszóval minden hivatalos és nem hivatalos eszközt bevetettek annak érdekében, hogy a nemzetközi és a hazai közvélemény előtt lejárassák a kormányfőt. Tervük mai szemmel nézve ördögien egyszerű volt. Megpróbáltak az Orbán-kormány elé akadályokat gördíteni, ellehetetleníteni (de legalább lelassítani) az országgyarapító munkát, megsemmisíteni és kigúnyolni a fáradságos és lelkiismeretes munka árán elért eredményeket, támadni és becsmérelni mindent és mindenkit, elhitetni, hogy semmi sem működik az országban.  Sajnos igyekezetüket teljes siker koronázta. Kádár népe bedőlt a hazugságoknak és boldogan ment a vágóhídra.

Szerdán futótűzként terjedt a hír: Lázár János az M5-ös autópályán, Kecskemét közelében egy Ford Fiesta típusú személygépjárművel ütközött. A legjelentősebb hírportálok bámulatos gyorsasággal reagáltak és vezető helyen számoltak be az államtitkár karamboljáról, ami egyáltalán nem meglepő, hiszen egy magas rangú állami vezető balesete közügynek minősül, ráadásul Lázár János "ellentmondásos és megosztó" személyisége gyémántgaranciát nyújtott a magas kattintásszámra is.  És mégis, amikor az első rossz hírek megjelentek, a folyamat hirtelen negatív lendületet vett, és fertőző betegség formáját öltve végigszáguldott az interneten.

Ahhoz, hogy megértsük, hogy ez a szerencsétlen és elkerülhetetlen baleset miért váltott ki indokolatlanul nagy visszhangot a balliberális médiumokban és miért vezetett szenvedélyes hangú, alávaló és kegyeletsértő politikai vitákra, némi fogalommal kell rendelkeznünk a magyarországi médiaviszonyokról. A 2010-es országgyűlési választásokon elért vakító fényességű jobboldali választási győzelem után hajlamosak vagyunk mosolyogva legyinteni azokra a figyelmeztető hangokra, melyek a hazai médiastruktúra és médiakultúra égbekiáltó aránytalanságaira mutatnak rá. Való igaz, a felületes szemlélő számára könnyen tűnhet úgy, hogy a jobbkonzervatív tábor az utóbbi években jelentős mértékben ledolgozta hátrányát a 20 éve tartó médiaháborúban, a konzervatív "sajtóbirodalom" megtéveszthet bennünket szép, egyenes és gyors gyarapodásával, amely nagyjából 10 éve, a Heti Válasz és a Hír TV megjelenésével kezdődött és mind a mai napig töretlenül tart. Sőt, a jobboldali médiabirodalom terjeszkedésével kapcsoltban egyesek (például a megrögzött magyargyűlölő Dessewffy Tibor és a teljesen eldisznósodott Vásárhelyi Mária) odáig merészkedtek, hogy ma már egy foktól-fokra összeroppanó és kivérző demokratikus (értsd: balliberális) sajtóról  beszélnek, melyet elevenen felfal a virulens,  ragadozó természetű jobboldali médiahatalom.

Orbán persze már 1998-es hatalomra jutásakor célul tűzte a balliberális médiafölény letörését, a potens polgári sajtó és konzervatív nyilvánosság megteremtését.

A médiában megkezdődik az erőviszonyok átalakítása (…), olyan változások kellenek, amelyek az új világhoz igazodva biztosítják a hiteles és kiegyensúlyozott tájékoztatást. (…) Lehetőséget kell teremteni, hogy mindkét gondolatvilág egyenlő mértében meg tudja magát mutatni a sajtó nyilvánossága előtt.

A balliberális médiafölény azonban nem szűnt meg, sőt valójában erősebb és tudatosabb, mint valaha. Nem szabad engednünk, hogy válaszfal emelkedjék, vagy ha úgy tetszik, feszültség alakuljon ki a nemzet és a kormány között. Meg kell akadályoznunk közös erővel a balliberális gazemberek visszatérést, nem szabad engednünk, hogy megismétlődjön egy olyan, váratlan választási vereséget követően kialakult katasztrofális helyzet, mint 2002-ben.

Hála ennek a kormánynak és Orbán Viktornak, biztos vagyok abban, hogy a most épülő új Magyarország gazdaságilag, társadalmilag, kulturálisan, nyelvileg, vallásilag és hagyományok tekintetében hamarosan olyan erős és stabil állapotba kerül, hogy minden különösebb erőfeszítés nélkül képes lesz elviselni egy hosszabb ideig elhúzódó gazdasági világválság elhárításának pénzügyi terheit.