A rendszerváltás után, az aczéli kultúrpolitika elmúltával a nemzeti érzelmű művésztársadalom joggal hihette, hogy közeleg az idő a nemzeti ihletésű kulturális élet megteremtésére és felvirágoztatására, s teljes jóhiszeműséggel gondolhatta, hogy a régi diktatórikus korszak a maga nemzettagadó internacionalista osztályuralmával, autokrata kormányzati rendszerével, erkölcstelen életfelfogásával és marxista kultúrpolitikájával együtt végleg eltűnik. Sokan úgy érezhették, hogy új eszmék, új célok, új világfelfogások, társadalmi, gazdasági, kulturális és politikai rendszerek vannak kialakulóban, és ebben az új rendben a nemzeti kultúra központi szerepet fog játszani. Hatalmasat tévedtek. Tömegesen kellett szembesülniük azzal, hogy tudásuk és tehetségük hirtelen elégtelennek, elavultnak s végzetesen alkalmatlannak minősült, miközben mások – az előző rendszer kegyeltjei és talpnyalói – óriási művészi sikereket értek el az új államideológia, a liberalizmus zászlaja alatt. Nem volt itt semmiféle rendszerváltás, mindössze annyi történt, hogy a szociáldemokratává és liberálissá vedlett kommunisták a libertariánus kozmopolitizmus égisze alatt folytatták azt a rombolást, amit korábban a proletár-internacionalizmus jegyében műveltek. A nemzeti érzelmű művészeknek a kezdeti remények után hamar rá kellett döbbenniük, hogy még az Aczél-korszak kultúrpolitikájánál is sötétebb rendszer van épülőben. A nemzeti-keresztény kultúra soha nem forgott még olyan komoly veszélyben, mint az elmúlt két évtized alatt. Számszerűen, dokumentumok bemutatásával is bizonyítható, miképpen alkalmazták a liberalizmus lassan ölő mérgeit a nemzeti érzelmű művészek ellen. A nemzeti érzelmű művész szinte egy egész világgal állt szemben. A lét legkeservesebb problémáival kellett küszködnie (sokan az éhezés határán jártak és csak a közeli rokonok, barátok támogatásának köszönhetően tudtak életben maradni), s ha ezen már túljutott (tehát sikerült valahogy egy kiszáradt kenyérhajat összekoldulnia), keresztül kellett verekednie magát a liberális kultúrdiktatúra drótsövényein és aknazárjain, s ha emberfölötti kitartásának, áldozatkészségének köszönhetően műve végre megjelenhetett, még nem érezhette magát teljes biztonságban. A látszólagos nyugalom időszakában is állandóan feje fölött lógott a liberálfasizmus Damoklész-kardja. Egy elhibázott nyilatkozat, egy meggondolatlan mondat is elég volt ahhoz, hogy valakit kiátkozzanak és egy életre ellehetetlenítsenek. Megállapíthatjuk tehát, hogy a nemzeti kultúrát az SZDSZ által irányított liberális kultúrpolitika elsorvadásra ítélte.

A halálraítélt nemzeti kultúra azonban megfellebbezte az ítéletet és szinte csodával határos bizonyítékát adta törhetetlen életerejének. A száműzött és háttérbe szorított nemzeti érzelmű művészek nyomorogtak, éheztek, fűtetlen padlásszobákban hidegtől gémberedett ujjakkal dolgoztak, mégis valami csodálatos élni akarás, lelkesedés, a jövőbe vetett hit jellemezte őket. Mi tartotta bennük a lelket? A megsejthető jövőbe és a végső igazságba vetett hit. Hogy van igazság, a múltból pedig tanulni kell és lehet. Hitték s remélték: szülőföldünk ölében magyarnak lenni érték. Olyan nagy erőforrás, mely fölér a világ minden kincsével. Megnyugtatta őket a szebb jövő hite s a tudat, hogy ebben a jövőben mindenképpen helyet kapnak. A nemzeti kultúra tehát életben maradt, sőt lassú fejlődésnek indult. A megfelelő kulturális légkör és szervezet azonban még mindig hiányzott a keresztény-konzervatív művészeti élet kibontakozásához. Ezt teremtette meg a kiváló magyar művész, az organikus építészet magyarországi úttörője, Makovecz Imre, aki 1992-ben kezébe vette a nemzeti érzelmű művészvilág sorsának irányítását és megalapította a Magyar Művészeti Akadémiát. Makovecz fölényes keresztény műveltsége és egyéni szeretetreméltósága elbűvölte a nemzeti érzelmű művészeket, és ebben a nehéz időszakban határozott erkölcsi iránymutatással nyújtott segítséget és erősítette meg a reményt: nincs olyan rossz tendencia – legyen az bármilyen kedvezőtlen is –, amely ne lenne visszafordítható. Az MMA azonban már megalapítása pillanatától kezdve súlyos anyagi problémákkal küszködött és gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nagy szükség van egy olyan  államférfira, akinek lelke erős, aki messzire látó, és minden ízében magyar, s aki képes felismerni a Művészeti Akadémiában rejlő lehetőségeket. Kéréseik meghallgattattak, s a gondviselés a tudomásukra adta, hogy a Magyar Művészeti Akadémia még nem végezte be történelmi küldetését. A gondviselés ezt akkor nyilvánította ki érthetően, amikor liberálbolsevik terror pusztítsa után Orbán Viktor személyben olyan vezért küldött, aki ki tudta emelni Árpád népét mélységes megaláztatásából. Orbán még a kormányváltás előtt megígérte Makovecznek, hogy az Akadémia "megkapja méltó helyét a magyar kultúrában" 2010 után. És amit ő megígér, az nem üres szó, hanem valóság.

A legolvasottabb magyar internetes portál címlapján 2012. november 15-én jelent meg az „Ultrakonzervatív akadémiára bízná a kormány a kultúrát” című írás. Minden túlzás nélkül mondhatom: történelmi pillanat volt ez a rendszerváltás utáni magyar történelemben. Történelmi, ismétlem, és nem a tréfa kedvéért. Történelmi pedig azért, mert Földes András cikke egyértelműen megmutatta, hogy a balliberális kultúrdominancia , ami ugyan megroggyant agyaglábakon, de állt, most készül végképp összeomolni. A jövendő történetírása egészen világosan meg fogja mutatni, hogy Földes András cikke lényegében véve nem más, mint a csődbe juttatott, végleg sarokba szorított liberális szellem utolsó kétségbeesett ágaskodása, segélykiáltása. A magyar publicisztikában talán nem található megrendítőbb, őszintébb, emberibb írás, mint Földes András Fekete Györgyöt gyalázó cikke. Valóságos könyörgés az országot szorongató háttérhatalmi struktúrákhoz, hogy akadályozzák meg az MMA terjeszkedését, mert az ultrakonzervatívok (értsd: normális emberek) terjeszkedése már a balliberális kultúrhatalom  működését veszélyezteti. A liberálisok az elmúlt évtizedekben korlátlan hatalmat gyakoroltak a magyar kultúra felett, így hát természetes és érthető, hogy nem tudnak hatalmuk elvesztésébe beletörődni. A keresztény-nemzeti értékeket képviselő kulturális kormányzatnak most az a dolga, hogy megfellebbezhetetlen határozottsággal és kíméletlen magabiztossággal véghezvigye a nemzeti fordulatot. Fekete Györgyöt pedig nem kell félteni. Ő abból a kemény fából faragott okos, hasznos, régi magyar urak közé tartozik, akiket bármely állásba dob a sors szeszélye, mindig megállják helyüket. Ha támadják, tűrni fog. Tűrni fog csüggedés nélkül. Tűrni fog, remélve a szebb jövendőt, s bízva ügyének igazságában. Ő nem hős, hanem egy néma őr, éber védelmezőnk. A magyar kultúra ügyéért küzdő önfeláldozó harcos. Egy sötét lovag.