Az ország cserbenhagyása (mert a külföldre vándorlás a jelen helyzetben gyakorlatilag egyet jelent a haza cserbenhagyásával) önző érdekek, anyagiasság, kicsinyesség, kishitűség, egyéni ambíciók miatt teljesen elfogadhatatlan, sőt lélektani aspektusból nézve az egyéni kudarc legteljesebb beismerése, csúfondáros megfutamodás, alávaló gyávaság.
"Gond embernek lenni, igaz embernek meg kettőzött gond éppen. Igaz magyar embernek lenni pedig akkora teher, hogy aki sokat viseli, megerősödik." (Wass Albert)
Az igazi magyar ember önzetlen, mert a látszólagos kudarc és eredménytelenség sem tudja megtörni hitét, bizalmát és szeretetét. Nem menekül külföldre, nem próbál hazája nélkül, s még kevésbé hazája ellenére boldogulni, nem cseréli le szülőhazáját – még gondolatban sem! – egy tehetősebb országra.
Véleményem szerint tehát ti nemcsak önzőek vagytok, hanem gyávák is. Az önzés bizonyos fokig létfenntartásunk szükségszerű velejárója, a túlélés biztosítéka. Ki ne akarna magasabb életszínvonalat saját magának? Az igazi magyar ember azonban képes önzőségét korlátozni, ha a közösség érdeke úgy kívánja. A közösségtudatú állampolgár a saját és a közösség – ami ebben az esetben az ország – sikerességét, vagyis a kollektív sikerességet próbálja növelni, míg a önző viselkedés olyan egoista motivációval bír, amely összeegyeztethetetlen a közösség működésével.
Összefoglalva: aki megretten a kihívásoktól és a könnyebb utat választva külföldre menekül a jobb megélhetés reményében, az gyáva, alávaló ember. Ezeknek az fanyalgóknak a túlnyomó része amolyan "ballaszt" az ország nyakán, és jelen ismereteink szerint nem töltenek be semmilyen hasznos funkciót a társadalomban. Csak fanyalogni tudnak. Változást és reformokat követlenek, de megállás nélkül fanyalognak, ha a reformok hosszabb ideig eltartanak, nagyobb véráldozatot követelnek, vagy valamilyen érdeksérelemmel járnak. Menjetek csak, nem fogunk értetek könnyeket hullajtani, eddig is csak hátráltattatok bennünket a munkában, az ország újjászervezésében.
Ezerszáz éve létezünk Európának ezen a részén, a gyönyörű Kárpát-medence közepén.
Úgy gondolom, ez a tény önmagában véve is büszkeségre adhat okot és óriási inspiráló erővel hathat, hiszen egyetlen más, keletről érkezett nép nem maradt meg. A magyarság azért tudott gyökeret verni, mert meg akart maradni, és a magyar nemzeten belül mindig többségben voltak azok, akik hősiesen vették tudomásul sorscsapásokat, nem futamodtak meg a megpróbáltatások elől, bátran kiálltak a túlnyomó számú ellenséggel szemben is, és ha kellett (márpedig sajnos sokszor kellett) újjáépítették a letarolt országot és megteremtették az újrakezdés alapfeltételeit. A magyar nemzet ezeregyszáz éves fennállásából tehát az a rendkívül biztató tanulság vonható le, hogy ez az aránylag kis létszámú nép a sok támadás és sorscsapás ellenére is képes volt megőrizni önmagát. Megállapíthatjuk tehát, hogy Magyarország azért élte túl az elmúlt ezer évet, mert az össznépesség többsége bátor emberekből tevődött össze.
Ezt a jelenséget gróf Klebelsberg Kunó így fogalmazta meg:
„Világosan kell látnunk, hogy egy nemzet csak bizonyos mennyiségű negatív embert bír el, hogy pozitív emberekre, aktív emberekre, produktív emberekre, konstruktív emberekre van szükség és ha egy nemzetben a munkás, a dolgos, a cselekedni akaró, a teremteni és alkotni tudó embereken felülkerekedik a negatív emberek számaránya, akkor az a nemzet képtelen a haladásra. Célunk ennek a pozitív magyar embertípusnak a kimunkálása, olyan emberek nevelése, akik a magyar sors nagy kérdéseire igennel válaszolnak."
Orbán Viktor is menekülhetne a rá váró nehézségek és megpróbáltatások elől. Összeroskadhatna a nemcsak testére, de lelkére nehezedő elképesztő teher alatt. De Orbán Viktor rendületlenül kitart az ország mellett. Azt javaslom, hogy kövessük Orbán példáját a haza iránti kötelességek teljesítésében.
